Boka Károly hegedűje

írta:Jókai Mór

Tisztelt Szerkesztő Úr!

Engedje meg, hogy erről a jó öreg hegedűsről hadd írjak ide egy kissé kedvem szerint; azért hogy ő csak cigány és nem balett-táncosnő vagy hírhedett író. Hiszen úgyis olyan kevés a distancia közöttünk, amióta a cigányok jó nagy mértékben civilizálódtak, az írók egy kis mértékben cigányizálódtak, hogy szépen elférünk egy kategóriában, különösen a vidéki közönség előtt, melynek lajstromain nagyon hamar egymás után következünk a cigányok mellett: néha nem is elöl, hanem hátrább.

A vén hegedűs, aki különben nem azért vén, mert fehér a szakálla, hanem majd később megmondom, miért, múlt héten érkezett Pestre. Nem dicsvágy hajtotta ide, nem is műtanulmányozási ok (mit tanulhatna ő itten?), hanem testi állapotok.
Ifjú cigányok, fiatal barna zenészek nem úgy tettek ám az öreggel, mint ifjú írók, ifjú színészek, az öreg íróval és színésszel, ki, ha megbetegszik, azt mondják neki: múzeumba, öreg. Hanem összeszólalkoztak, vették hegedűiket, furulyáikat, s elmentek az ősz zenevajda ablaka alá, s elhúzták neki azokat a nótákat, amiktől a vén ember megifjodik, s az ifjú megvénül, a víg ember megszomorul, a szomorú kedvre kap.

Másnap délfelé három legnyalkább ifjú a barna bandából divatos fekete ruhában, felbodrozott hajjal, fehér kesztyűsen elkocsizott a vén após szállására; benyitott hozzá, tisztelettel üdvözölte. Egyik kezet akart neki csókolni. „Hagyd el, ecsém – szólt az öreg úr – nem vagyok én pap.” Azzal a másik két gavallérhoz fordult: „Kezet fognék veletek, ecséim, de félek, hogy bepiszkolom a kesztyűt.” A kesztyűk kívánatára lehúzattak, azután lett szíves kézszorongatás. „Még ti igazi muzsikusok vagytok” – szólt az öreg, megelégedés hangján –, a többi már nem az. Azután komolyabb tárgyra tért a beszéd: „Hát a szerszám merre van?” Mondák neki, hogy a hangszereket már elvitte előre az inas a Vadászkürtbe, ahol estére működni fognak. „Inas?”, szólt az öreg csodálkozva, s nagyot csóvált a fején; „Hej, ecsém, ecsém, ez már romlás; igazi muzsikus nem bízza a szerszámot másra: hanem hóna alá veszi a hegedűt, köpönyeg alá a cimbalmot, úgy megy a placcra.”

Este azután ő is megjelent a Vadászkürtben, ahol néhány ismerős úr elfoglalta a körül levő asztalokat. Meglátszott a Patikárusokon, hogy most neki hegedülnek. Az öreg művész szerényen helyeslé, ami tetszett neki. „Ezek igazán muzsikusok.” Egyszer aztán ő is belemelegedett a lelkesülésbe, leveté kabátját, a tarka flanellréklijében kiállt az elegáns világ elé, azzal a szelíd bizalmas mosolygással, ami ősz szakállas, kék szemű, barna arcának oly jól illik, s elkezdett hegedülni. Az öreg Patikárus maga kontrázott mellette nemes művészi lemondással, aminőt cigányoknál igen ritkán, íróknál, színészeknél, énekeseknél s más magasabb rangú cigányoknál még ritkábban találhatni. Ezek voltak ám a nóták! Idegen emberek, kik ott körül ülnek, el nem tudják érteni, mire búsulnak ezek a vén táblabírák, mikor ilyen nótát hallanak? Mikor rákezdte azt a hírhedett toborzót, amit nagybátyja, Boka Károly szerzett, mikor 1809-ben Debrecen városa nyolcvan katonát állított, s amíg egyszer végighúzták azt a nótát az utcán, mind a nyolcvan ember kiállt rája, s azért maig is nyolcvan legényes verbunknak hívják azt; hej, de tudta a láb alá húzni, bizony kicsalt volna még bennünket is onnan az asztal mellől, hogy mentünk volna mi is mind a franciára; no, de szerencsénk, hogy a franciára nem kell menni. Hát még a prímásinduló! És annak a frisse; az meg éppen megszólal, és beszél az emberrel.

 De más formák voltak ezek a régi jó magyar nóták, de tele voltak érzéssel, szellemmel, művészi gondolatokkal; de különböznek a mi mostani csengő-bongó ürességeinktől, amik közül egy sem él egy farsangtól a másikig; s csak lábnak s fülnek vannak írva, nem szívnek és léleknek. De jólesik azokat elhallgatnunk, velük szívünkig eltelnünk!… Maradj még itt, jó öreg Orpheus, tanítsd meg ezeket a te fiaidat itten azokra a vén nótákra, miket nem a taktus, hanem az érzés szed rendbe, tanítsd meg őket, hogy kell az igazi cigány nevet megérdemelni, hogy annak a szép emléke ne vesszen el a mi földünkről.

Boka Károly a neves cigányprímás Debrecenben született 1808. febr. 26.- án, és ott is halt meg 1860. júl. 11.-én. Bandája a 40-es években nagy népszerűségnek örvendett A szabadságharc alatt Kossuth kedvenc muzsikusa volt.

Boka Károly már gyermekkorában feltűnt nagy zenei tehetségével. Fénykorát az 1840-es - 50-es években élte. Főleg Debrecenben szerepelt. 1845-ben Debrecen városa, érdemei elismeréseül, polgárai közé iktatta. Bár 1849-ben, amikor az oroszok feldúlták Debrecent, minden vagyona odavesztett, hamarosan ismét vagyonos ember lett. 1857-ben alföldi tisztelői, Recsky András indítványára, Latkóczy Lajos festővel olajképet készítettek róla és azt a Magyar Nemzeti Múzeum képtárának ajándékozták. Dalszerzőként is maradandót alkott (pl. Káka tövén, Boka kesergője).

Boka Bandája gyakran 20-24 tagú volt.Játékáról mindenki a legnagypbb elismeréssel szól.

A Hölgyfutár 1857-ben Vadnai Károly írásában így vélekedik:

"Ö az Alföld Nagy Népzenésze,kinek ódon szépségü dalai körülbelül azt a hatást teszik

mint Arany János Balladái" 

´

Egressy Gábor teátrista írja:"Boka Károly nem hegedül hanem hegedün beszélget.

Beszél a múlt idökröl,örömökröl,fájdalmakról,dicsöségröl,reményekröl.A beszédén valóban sírva vígadunk