Szerzők: Kondor Ernő
Pócsi Dóra
Zöld erdő mélyén, kis patak szélén, párjával csendesen élt egy cigány.
Vén öreg ember nótája nem kell, senkinek sem kell a nótája már.
Szép tavasz járja, zöld a fa ága a kis galamb vígan turbékol a fán.
Ősz feje kábul a szíve kitárul, párjához így szól az öreg cigány.
Hol van a hegedűm párom, tavasszal minden vidám,
Városba elmegyek máma, én az öreg cigány.
Még egyszer had muzsikáljak, szívemből úgy igazán,
Szeretném elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány,
Öreg cigány szegény cigány.
És a vén ember eltipeg csendben, hóna alatt a kopott hegedű.
Alig bír járni a lábain állni, szívében mégis ott él a derű.
Városba érve, fáradtan mén be egy csillogó fényes terem ajtaján,
Szíve megdobban a vére fellobban, középre tipeg be a rokkant cigány.
Nagyságos uraim kérem, nem tudom ismernek-e még,
Könyörgöm én sokat húztam, valaha réges rég,
Még egyszer had muzsikáljak, szívemből úgy igazán,
Szeretném elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány,
Öreg cigány szegény cigány.
Csend lett egy percig, így szólt az egyik, jó uraim mulatunk ma ugye?
Nyissanak ajtót ezt a rajkót látni szeretném, repülni tud-e?
Ugrik a pincér, pénzt kap a viccért, kinn van az ember és kész a hatás,
Jó öreg párja már halva találja, beszól az anyó , urak, jó mulatást!
Nem muzsikál sohasem már, csendes lett a vén cigány.
Erdőben alussza álmát, vadgalamb búg a fán.
Vén öreg anyóka sírját, virággal díszíti már,
Galambbal sírva zokogja hogy élt egyszer egy cigány,
Öreg cigány, a vény cigány.
Kommentáld!