szövegíró : Kondor Ernő
Zöld erdő mélyén, kis patak szélén, párjával csendesen élt egy cigány.
Vén öreg ember nótája nem kell, senkinek nem kell a nótája már.
Szép tavasz járja, zöld a fa ága a kis galamb vígan turbékol a fán.
Ősz feje kábul a szíve kitárul és párjához így szól a rokkant cigány.
Hol van a hegedűm párom, tavasszal minden vidám,
Városba elmegyek máma, én az öreg cigány.
Egyszer még had muzsikáljak, szívemből úgy igazán,
Szeretném elmuzsikálni, él még a vén cigány,
Öreg cigány az ősz cigány.
És a vén ember eltipeg csendben, hóna alatt a kopott hegedő.
Alig bír járni a lábain állni, mégis szívében ott él a derű .
Városba érve, fáradtan mén be egy csillogó fényes terem ajtaján,
Vére fellobban a szíve megdobban, középre tipeg be a rokkant cigány.
Nagyságos uraim kérem, nem tudom ismernek-e még,
Könyörgöm én sokat húztam, valaha réges rég,
Egyszer még had muzsikáljak, szívemből úgy igazán,
Szeretném elmuzsikálni, él még a vén cigány,
Öreg cigány az ősz cigány.
Csend lett egy percig, így szólt az egyik, jó uraim mulatunk ma ugye?
Nyissanak ajtót és ezt a rajkót látni szeretném, repülni tud-e?
Ugrik a pincér, pénzt kap a viccért, kinn van az ember és kész a hatás,
Jó öreg párja már halva találja, beszól az ajtón, urak, jó mulatást!
Nem muzsikál sohasem már, csendes lett a vén cigány.
Alussza erdőben álmát, vadgalamb búg a fán.
Öreg vén anyóka sírját, virággal díszíti már,
Galambbal sírva dalolja, élt egyszer egy cigány,
Öreg cigány, szegény cigány.
Kommentáld!