Szentirmay Elemér (1836-1908)
A régi nagy nótaköltőknek utolsója is meghalt, talán a legnagyobb valamennyi között. A magyar gentrynek egyik legszebb, legkedvesebb typusa, a nótakedvelő szállott vele sírba, csak hogy — csak úgy mint Simonffy Kálmánnál — eredeti alkotó és teremtő dalköltővé emelkedve és finomulva. Mikor fellépett, Budapest mulatása a czigányzenén kívül — nagy részben zsidó-német volt, egy bécsi külváros éjjeli életének keletibb, tehát romlottabb mása; mikor ő és Blaháné elfáradtak, a mulató Budapest már magyarrá lett: kettejük nagy érdeme.
Mert Blaháné nélkül nem tudjuk őt elgondolni; a bűvös lant Szentirmayé volt, de a híres láda, a mely azokat országra szólón elterjesztette, a Blaháné nótás ajka volt Tóth Ede és Csepreghy utánzói írtak népszínműveket, a melyekben az egyedüli elmúlhatatlanok és hervadhatlan értékűek a Szentirmay Elemér nótái; pl. a melyeket a »Nótás Katá«-ba írt Csupa bűbáj, csupa poézis; népköltészet és népzene, a mely egy nagy, istenáldotta tehetségben leszűrődik, megtisztul és örökszéppé finomul; zizeg a nádas »Tisza mentén, hódvíz partján«, »Fürjecske szól a búzában, pittypalaty, pittypalaty, pittypalaty!« és a hűvös nyári reggelen »Fehér galamb szállt alája«, hogy a kedves kezéből búzát szedegessen. Az ő szövegeit idéztem, pedig a kristályosodó aranyként rárakódott édes dallamokat kellene idéznem. A »Plevna nótát« (»Ne menj el«), a toborzó rhythmusúakat (»Hogyha én a dalos madárt hallgatom«), a bánatosokat, a víg csárdásokat, a gyöngéden enyelgő negédeseket (»Csongorádi kis barna«); de ki győzné mind elszámlálni? Egy nagy dalköltő egyénisége oly kimeríthetlen, mint a természet maga és a lélek, a melyeket dalaiban visszatükröztet.
Vadosfai és Zsidi Német János a Dunántúlon született. Fiatal korában (nem 1863-ban, mint bemondása alapján művemben írtam, hanem már 1857-ben) kezdett nótákat, különösen csárdásokat írni, de virágkorát a hetvenes évek elején érte el, a mikor mint nótaköltő a közismertté vált Szentirmay Elemér nevet kezdte használni. Nem is volt aztán sikere annak a népszínműnek, a melyben Blaháné nem énekelt az ő csodaszép nótáiból. Költői ereje idősebb korában is csak mennyiségre lankad, de nem minőségre. Mikor pár év előtt működését méltattam, levelezésbe lépett velem és beküldte legújabb nótáit; nem érzett azokon az öregség, friss volt az, mint a májusi gyöngyvirág; egy örökifjú kedélynek dalos megnyilatkozása.
Körülbelül 400 nótája mindig fog élni; bár testét eltemettük, ez mégsem halál; búcsúzunk egy testtől és üdvözlünk egy halhatatlant.
Dr. Fabó Bertalan (Vasárnapi Újság, 1908. 831. oldal)
Kommentáld!