BARÁCIUS Zoltán | 2008.12.3 | LXIII. évfolyam 49. szám Szabadkai Napló

Mindig önfeledten Látogatóban Kotroba Júlia nótaénekesnél - Negyven esztendő a dobogón...Mosolykirálynő - az volt mindig... Akkor is mosolygott, amikor sok-sok évvel ezelőtt betévedt a színházba, átcsörtetett a színpadon, le és felhúzta a függönyt. Minden embernek akadt olyan időszaka, amikor valóban...

Mindig önfeledten
Látogatóban Kotroba Júlia nótaénekesnél - Negyven esztendő a dobogón...
Mosolykirálynő - az volt mindig... Akkor is mosolygott, amikor sok-sok évvel ezelőtt betévedt a színházba, átcsörtetett a színpadon, le és felhúzta a függönyt. Minden embernek akadt olyan időszaka, amikor valóban boldog volt, amikor nem akart mást, csak az adott pillanatot: Kotroba Júlia ezekre a határtalanul boldog évekre szívesen emlékszik ma is, negyven évvel a történtek után, negyven évvel azután, hogy először léphetett dobogóra.
- Nehogy most azt hidd - mondja a mi Jucikánk -, hogy nálam minden azzal kezdődik: ,,valamikor nagyon régen', de valóban régen esett meg velem a nagyszerű dolog. Tudod, az Újvidéki Rádió ifjúsági szerkesztőségének vezetője, az áldott szívű és lelkű Papp Imre - akkor mi őt ,,bácsiztuk' - munkatársaival beindított egy hasznos rendezvénysorozatot, a nyilvános tehetségkutató versenyt, az Aranymikrofont. Tudták a szerkesztők, hogy mi, fiatalok szórakozni akarunk, be akarjuk mutatni, hogy mit tudunk, mire vagyunk képesek a mikrofon előtt. Sokan mozdultak meg a felhívásra. Olyan ma már elismert, rangos művelődési dolgozók: színészek, újságírók, bemondók stb. álltak be a sorba, mint Ábrahám Irén, Póka Éva, Bajza Viktória, Zvonko Bogdan, Jovan Adamov, Pribilla Valéria, Bambach Róbert, Dudás Anikó, Pekár Tibor, Bencsik István, Tari István, Szakállas Ottó, Vörös József, Fischer Károly és még annyian, hadd ne soroljam fel mindenki nevét. Én akkor 17 évesen csodálkoztam rá a világra, színes álmokat szőttem, mint minden kamasz, tűzoltó akartam lenni és katona, vadakat terelő juhász, de kezdetben egy csepp kedvem sem volt ahhoz, hogy fellépjek a rendezvényen. De egyre többen bíztattak: gyerünk, Jucika, viheted te is valamire, nemcsak a Gubik Mira, a Boros Mirjana és a többiek szelhetnek a tortából. Így hát - habár a mezőny láttán nem sok esélyt adtam magamnak - a rajtkőre álltam, egy csepp lámpaláz nélkül. Lesz, ami lesz, gondoltam. Egyszerre csak elkezdtek dicsérni: temperamentumos vagyok, bennem egy színésznő veszett el, nem vagyok ugyan egy Doris Day, de azért vihetem valamire... Kérem szépen, mindenkinek egy meghajlás, egy pukedli, puszi mindenkinek, s aztán sorra nyertem a díjakat, még Maglajban is dalra fakadtam. Nagymenők mellé állítottak, együtt énekeltem a mi Zvonko Bogdanunkkal, Predrag Gojković-Cunéval, Vasilija Radojčićtyal, Usnija Redžepovával, én lettem a dobogók ,,zlatna naša Mađaricája'. Hol magyar nótákat kértek tőlem, hol cigánydalokat, és ha most előkerülnek valamelyik fiókból pöndörödött szélű, fekete-fehér fotók, csöndesen megállapítom: ,,Julika, érdemes volt...' Igaz, nem másztad meg a Himalája legmagasabb csúcsát, nem úsztad át az óceánt, nem szántottad fel a tenger fenekét, de sokakat tettél boldoggá dalaiddal. A siker a lábad előtt hevet, csak le kellett hajolni érte. Nem is hagytam abba a nagy rohanást: futottam mindenfelé, de trükkök megaláztatás nélkül. Igen, ,,vásárra vittem a bőrömet', ám csalódások nem értek sehol, nem csaptak be sehol.
- A VIVE-rendezvény állandó vendége vagy.

A bánsági Torontálvásárhelyen többször felléptem, több díjat is nyertem. Szívemhez nőtt Balázs László gyönyörű dala, az Úgy szeretnék veled lenni című. Balázs László... elszakadtunk egymástól, azt hiszem, ma Szegeden él... Itt vannak velünk a többiek: a nagybecskereki Kiss Ernő, továbbá Hajduk János, Kovács Ferenc... Mi, akik nem vetjük meg a magyar nótát, szépséges örökségünket, egy nagy család vagyunk. Megjegyzem: amikor életem legmegrázóbb szerelmi bánatait - van ilyen is! - éltem meg, mindig könnyezve énekeltem a nótáimat, azok annyira megindítóak, annyira fájdalmasak, hogy - ahogyan mondani szokás -, belepusztul az ember. De azért dalolhattunk fékevesztett csárdásokat is, hogy elűzzük a szomorúságot. Ezért mondják azt, hogy sírva vigad a magyar, vagy vigadva sír...
- A színháztól mentél nyugdíjba.
- A sorsom rendelte úgy, hogy a Népszínházban éltem le életem nagy részét, olyan nagyszerű színészek és emberek társaságában, mint a felülmúlhatatlan Árok Ferenc, a nem eléggé megbecsült Verseghi Jóska, a mi örökös üdvöskénk, Majoros Katica, akire életének utolsó másodperceiben vigyáztam, akit ápoltam. Örömmel vállaltam minden munkát: súgtam, ha kellett, ügyeltem, ha felkértek rá, színészkedtem, ha alkalmasnak találtattam. Igen, valamikor nagyon régen - látod, megint ,,valamikor nagyon régen' - mi voltunk az égen a szerencsecsillag, a vezérlőcsillag, eljutottunk a legeldugottabb falvakba is, ahova mindig vissza is hívták a társulatot, évadonként 11-12 bemutató, mintegy 400 repríz a városban, a tartományban, Horvátországban és Szlovéniában... és akkor Szabadkán egy ,,telt ház' 700-800 nézőt jelentett... Hol vannak a régi barátok? Kerekes Vali Miskolcra távozott, Árok Ferenc Németországban ,,rejtőzködik', sokan elhunytak: Majoros Katica, Verseghi József, Nagy Pista... Ne beszéljünk erről többet. Annyit még zárószóként: mi a Juli néni és Pista bácsi színháza is voltunk, és sohasem voltunk agyondíjazva, agyondicsérve...
- Színészi feladataidat megoldottad...
- Ide-oda ugrabugráltam, akár egy erdei manócska. A Van, aki forrón szereti című musicalben daloltam is, láthattál A zöld hajú lányban - micsoda attrakció volt! - az Übü királyban, a Varázslóban stb. Ezekről a szereplésekről egy mesekönyvben emlékeznek meg... Tudod, minden, sok minden elmúlott. Most nem vagyok képes eleget tenni a meghívásoknak, bővült a repertoárom... arra vagyok a legbüszkébb, hogy a kapott virágcsokrokról sohasem esett le a szalag. Szorosan véd engem a magyar nóta.