Hogyan jutott el a zene a régi budapestiekhez?

Manapság hogyan jut el hozzánk a zene? Halljuk a rádióban vagy a TV-ben, megvesszük CD-n, esetleg letöltjük az internetről és akár már a telefonunkon is visszahallgathatjuk bármikor. És azt tudjuk, hogy vajon a régi budapestiek hogyan jutottak zenéhez? Hol, hogyan és mikor hallgatták még abban az időben, amikor még a gramofon is gyerekcipőben járt, a rádiózás Magyarországon pedig még nem is létezett?

A 20. század első évtizedében még elég szűkösek voltak a zenehallgatási lehetőségek Budapesten. Ha egy átlagos fővárosi polgár zenét akart hallani, akkor a következő módokon juthatott hozzá:

Báli kép 1914-ből. - Forrás: fortepan.hu

Bálba, vagy hangversenyre ment. A bál volt az akkori idők egyik legkedveltebb társadalmi szórakozási formája, főként az arisztokrácia és a polgárság körében. Természetesen az alsóbb rétegek is (mint a munkások és cselédek) is rendeztek táncos estéket, de ezek színvonala érthető módon eltérő volt. A bálokon természetesen élő zene szólt, hiszen semmiféle lejátszó akkoriban nem létezett. A zenekar lehetett klasszikus, esetleg cigányzenekar is, amely általában az adott bálnak megfelelő tánczenéket játszott. Ilyen volt például: a keringő, a csárdás és a polka. A hangversenyek általában komolyzenei esték voltak, amelyre inkább csak a felsőbb rétegek jártak.

A Király Színház épülete az 1900-as évek elején - Forrás: szecessziosmagazin.com

Egy másik lehetőség, hogy színházba ment. A 20. század elején a színházba-járás volt az egyik legfőbb szórakozása a fővárosi polgárnak, s a színházak széles repertoárt kínáltak a budapestieknek. Az arisztokraták elsősorban az Operát részesítették előnyben, ahol nyilvánvalóan az opera műfajának, illetve zenéjének hódoltak. (Egyes arisztokraták palotáiban magánszínházak is voltak, hogy otthon is tudják élvezni a művészetet, s ne kelljen a „nép” közé vegyülniük.) Ezen kívül igen kedvelt színházi műfajok voltak a népszínmű és az operett. Az operett zenei betétdalai sokszor a színházon kívül is hódítottak, s valódi slágerré váltak, amelyet még azok is ismertek, akik nem látogatták a Király Színház, az akkori operettszínház előadásait. De hogyan juthattak el hozzájuk ezek a slágerek?

A Karátsonyi-palota színházterme (1890-es évek) - Forrás: bpkep.fszek.hu

A zenehallgatás egy következő módja az otthoni hangszeren való előadás. A színházi darabokból (elsősorban az operettekből) rendszeresen árusítottak kottákat, főként zongorára írva. Így akár az arisztokrata, illetve a nagypolgári kisasszonyok is lejátszhatták akár az operettek slágereit is, bár főként, természetesen, klasszikus, komolyzenei műveket játszottak akár a maguk, akár mások szórakoztatására.

Fiatal lányok a zongoránál (1909) - fortepan.hu

Ha esetleg a család mégsem volt muzikális, sőt a színházat sem kedvelte (bár ilyen kevés akadt), akkor hallhatott zenét akkor is, ha kiment az utcára. Itt vagy egy verklisbe ütközhetett, vagy egy katonazenekarba. A verkli, vagy kintorna mechanikus hangszer volt, amely az oldalán lévő kar tekerésével szólalt meg egy hangos síp, vagy a zongora hangjához hasonló hang. Így játszották le az akkori „könnyűzene” (operettek betétdalai, indulók) legsikeresebb darabjait. Valamikor a 19. század végén még egy énekes is állt a verklis mellett, aki a verklin lejátszott dallamra énekelt. Ha pedig verklissel éppen nem hozta össze a jó sors a budapesti polgárt s tovább sétált, akkor meghallhatta egy katonazenekar játékát valamelyik nevesebb utcán, vagy téren. Ezt a momentumot még egy operett-dal is megörökítette. Gondoljunk csak Ábrahám Pál Viktória (1931-ben mutatták be) című operettjének egyik betétdalára: „Honvéd banda szól a Stefánián…”. A Stefánia út egyébként, elsősorban a felsőbb rétegek kedvelt sétáló és kocsikázó helye volt, mint a polgároknak a Duna-korzó. 

Katonazenekar a Ferenciek terén (1916) - Forrás: fortepan.hu

Ezen kívül, persze hallhatott zenét a fővárosi polgár, ha bement egy kiskocsmába, vagy egy vendéglőbe, ahol általában cigányzenekar játszott. S ne feledkezzünk meg a különböző mulatóhelyekről, orfeumokról és a kávéházakról sem, ahol szintén elmaradhatatlan volt a zene (bár ez nem minden kávéházra volt jellemző). S ha már minden lehetőséget számba veszünk, akkor meg kell említeni a templomokat is, ahol az egyházi szertartásokat, természetesen zene egészítette ki.

Söröző polgárok (1900) - fortepan.hu

A mozik ekkor még csak a kávéházakban és mulatóhelyeken levetített néma-, rövidfilmekből álltak. (Magyarországon az legelső vetítés a Somossy-orfeumban történt 1896. április 29-én.) Később saját épületbe költözve általában egy zongora kísérte az ott levetített némafilmeket, de ez is már inkább csak az 1910-es évektől lesz jellemző.

Itt már a gramofon szórakoztat... (1916) - Forrás: fortepan.hu

Bár Edison fonográfja (amely egy hangrögzítésre és lejátszásra alkalmas eszköz volt) már 1878-ban megjelent, de leginkább diktafonként, népdalok gyűjtésére, vagy híres emberek hangjának megörökítésére használták, s a műsoros fonográfhengerek fénykora szintén az 1910-es években volt. Itt kell még szót ejteni Emile Berliner gramofon nevű lejátszójáról, amelyet szintén a 19. század végén talált fel (ugyanazon az elven működött, mint a fonográf, csak itt a hangokat henger helyett lapos korongokon, hanglemezeken rögzítették), de az 1900-as évek legelején még ez sem volt tömegesen elterjedt. A rádióról pedig annyit, hogy Budapesten 1925. december 1-jén indult el a rádióadás.

https://www.youtube.com/watch?v=3uHiKLhFtYs

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor kövesd az oldalt facebook-on is. 

Forrás:

Pesti Napló, 1905.

http://emlekezzbudapest.blog.hu/2016/05

/30/hogyan_jutott_el_a_zene_a_regi_budapestiekhez

2016. május 30. írta: Serendipity87