Énekelni és emberek között lenni a legszebb dolog a világon   Címlaptörténet   Varjú Márta 2010. október 22., 13:21 >> 2013. január 30., 14:10       Biszák Júliát Vajdaságban senkinek sem kell bemutatni, de nem csak itt, nálunk, hanem Szerbiában sem, sőt az egykori Jugoszlávia tagköztársaságaiban sem, hiszen immáron 40 éve van a pályán, s biztosak lehetünk abban, hogy aki valaha is hallotta énekelni, ismeri és kedveli őt

.

De nemcsak nálunk van ez így, hanem majdhogynem a világon mindenhol, ahol magyarok élnek, hiszen rengeteget turnézott életében, de legfőképpen elmondható ez Ausztráliáról, amelyet önként választott második hazájának 17 évvel ezelőtt, az itteni rajongóinak legnagyobb bánatára. Most mégis, amikor a 40 éves pályafutásának az évfordulója elérkezett, hazajött ünnepelni, oda ahonnan elindult: Pancsovára, ahol a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület ben tartott egy emlékezetes hangversenyt, október elején. Ezt az alkalmat használtuk ki arra, hogy találkozzunk a művésznővel és visszaemlékezzen mindarra, ami 40 év alatt történt:

(Ótos András felvétele)

– A 40 évet onnan számítom, amikor először léptem színpadra, a Szerb Nemzeti Színház operatársulatával. Örülök neki, hogy itthon ünnepelhettem Pancsován, az enyéim között, noha Ausztráliában is tervezek majd egy körutat november folyamán.

–Biszák Júlia a Pancsova melletti Hertelendyfalváról származik, egy muzikális családból, idézzük fel hogyan is indult el a zenei karrierje?

– Kora gyerekkoromtól énekelek. 6 vagy 8 éves lehettem, amikor a Hófehérke és a hét törpében léptem először színpadra, a gonosz mostohát alakítottam, és egy helybeli néni megjegyezte: „Hű, milyen temperamentumos ez a gyerek, olyan mint a Bodzáné”. Ezt a mondatot nagyon megjegyeztem, soha nem fogom elfelejteni, mert serkentőleg hatott rám, hogy továbbra is énekeljek és szerepeljek. Sorjáztak is a fellépések, például emlékszem arra is, hogy 12 éves lehettem, amikor Hertelendyfalván vetélkedőt rendeztek, édesapám és a zenekara játszott a színpadon, pénteki nap volt és eszembe jutott, hogy én is énekelni akarok. Mindenki megkísérelt lebeszélni, mondván, hogy próba nélkül nem léphetek színpadra, így nem lehet énekelni, de én csökönyösen ragaszkodtam hozzá, és előadtam az Egy keleti kávéház című dalnak egy versszakát, mert csak ennyit tudtam fejből. Később a pancsovai Petőfiben folytattam a szerepléseimet, az utazgatás nem tetszett édesanyámnak, nem nagyon akart engedni, de szerencsére Anna nagymamám mellém állt és azt mondta, hogy ő jön velem, neki ez nem jelent fáradtságot, én csak menjek és énekeljek. Így is tettem, mert már akkor tudtam, hogy énekelni és az emberek között lenni a legszebb dolog a világon. Legalábbis én így vagyok vele.

–Képezte is magát?

– Igen. Pancsován jártam az alsófokú zeneiskolába, majd szólóéneket Újvidéken Markovics Margit tanárnőnél tanultam, és már 19 évesen az újvidéki opera társulatával léptem fel. Első bemutatkozásom DonizettiSzerelmi bájitalában Adiné szerepe volt.

Biszák Júlia férjével...

–Ezek szerint korán elkerült otthonról ide, Újvidékre?

– Igen, ez sem volt egyszerű, mert az anyám nagyon féltett, ugyanis két- vagy hároméves lehettem, amikor világgá mentem, mert voltunk egy szórakozóhelyen a szüleimmel, ahol nagyon jól éreztem magam. Persze azért, mert énekeltek és én elindultam azt a helyet megkeresni. Szerencsére mégis eljöhettem Újvidékre, Király Ernő segített ebben nekem, ő hívott felvételre a rádióba. Emlékszem, hogy a rádió épületét és a környező házakat milyen óriásnak találtam akkor, 16 évesen, gyönyörködtem a palotákban, s vagy tíz-egynéhány évvel később hökkentem meg azon, hogy mennyire „összementek” ezek az épületek.

–Már ekkor felfedezték a tehetségét?

– Talán igen, mivel Király Ernő folyton dicsért, biztatott, jó ez ahogy én csinálom, de mindjárt hozzátette, hogy nagyon fiatal vagyok, s talán próbáljam meg másként is, hiszen úgy is lehet. Rávett, hogy gondolkodjak, tanuljak, s lépjek tovább. Első felvételem a rádióban az akkor divatos Sandie ShawPaprikajancsi című dala volt, amit magyarul énekeltem el. Nagyon jól sikerült, s ezek után folyton hívtak fellépésekre, fesztiválokra, a televízióba, koncertekre. Emlékszem, hogy olyan sztárokkal léphettem fel, mint Gubik Mira, Boros István, Hertyán Aranka és Lévai Ferenc. Énekeltem slágereket, operett-, musicalrészleteket és népzenét is.

–Az operával miként jegyezte el magát?

– A komolyzenei tanulmányaim folytán az újvidéki operában már gyermekdarabban is játszottam. Emlékszem, kéményseprőt alakítottam, majd a Szerb Nemzeti Színházon kívül, a Ben Akiba (mostani Újvidéki Színház) kis színpadán léptem fel először operettben, a Bál a Savoyban című darabban. Egyik pillanatról a másikra felívelt a karrierem, igazán változatosan adhattam elő különböző műfajokat, operettet, musicalt, népzenét és slágert. Még zenés színdarabban is felléptem Fehér Kálmán: Látomásnak ajtót nyitni című darabjában, ami átütő siker volt. Nem voltam már éppen huszonéves és fiatal, hanem 30 felett, s az akkor divatos aerobik ruhát kellett magamra öltenem, s végigtáncolnom az előadást. Jól éreztem magam ebben a szerepben is, a mondhatnám, modern darabban, de talán még jobban kedveltem a Seres RezsőSzomorú vasárnapját, amellyel Bécsben és Magyarországon is vendégszerepeltünk.

–Az operával, operettel párhuzamosan népdalokat és nótákat is énekelt?

– Úgy történt ez, hogy az énektanárom utasítására, le kellett mondanom a slágerek előadásáról, különösen a vadabb dallamokat tiltotta hangtechnikai okok miatt, s ezért kezdtem vállalni inkább a nótákat és a musicaleket.

–Akkorra tehető az együttműködése Zvonko Bogdannal?

– Igen, az életemben legtöbbet Zvonko Bogdannal léptem fel, aki nagyon erős egyéniség. Mindig tudja, mit akar. Tudatosan alakítja a repertoárját, s kimondottan jó dolgokat keresett elő az előre tervezett műsorunkba. Sokat szerepeltünk nemcsak itthon, hanem külföldön is, az Amerikai Egyesült Államokban, délkeleten, Közel-Keleten, Kuvaitban, Svédországban, Európa számos államában. Az általunk előadott felelgetős nótákkal vajdasági városi dallamokkal, hozzájárultunk, hogy a jugoszláviai és a szerb közösség fülében minél jobban meghonosodjon a magyar dallam.

… és fellépés közben

–Kinek az ötlete volt ez a fajta előadásmód?

– Sokan azt hiszik, hogy Zvonko Bogdané, pedig nem, hanem úgy született, hogy fent voltunk Budapesten a televízióban fellépésen, a közvetítés rendezőjének jutott eszébe, hogy énekeljünk valamit, ami szerb és magyar nyelven is jól hangzik. Ekkor született meg a kettős felelgetős dalok gondolata, amit aztán mi tökéletesítettünk, ma is közkézen forog, talán ez a legtöbbet hallgatott felvétel a rádióban és a televízióban is.

–Titónak is sokat énekelt?

– Valóban, mint magyar énekes jutottam el Titóhoz. Felléptem a Galebon, Szlovéniában, Karađorđevón, vacsorán, színházban, társulatoknál. Folyton az igazgatott, miért pont engem választottak ki erre a szerepre a szervezők, akik azt a választ adták, hogy Tito maga kérte, hogy az a szép nagy zöldszemű magyar lány jöjjön énekelni, s folyton az Akácos utat akarta hallani, ugyanis megmondták előre, hogy mit énekeljek. Egyébként Tito maga is tudott magyarul, és azt mondják, énekelte is magyarul az Akácos utat.

–Nagyon népszerű volt, s bizonyára ezért sokan irigyelték is. Akadtak olyanok is, akik keresztbe tettek Önnek?

– Mindenkinek van a karriere során ellenlábasa. Nekem is voltak. De én nem foglalkoztam velük sokat, nem is értem rá, s nem is zavart annyira, mert szépen alakult a karrierem, folyton voltak meghívásaim. Bizonyára, ha nem így alakul, akkor megpróbáltam volna tenni ellene valamit. Mivel a feladatok megtaláltak, így nem volt rá szükség.

–Mikor támadt az ausztráliai kiköltözés gondolata és miért?

– Amikor másodízben voltam koncertkörúton Schön Ignác zenekarával, akkor határoztam úgy, hogy megpróbálok kint maradni, az ottani közönségnek is nyújtani valamit, s országot cserélek egy időre. Nagyon örülök, hogy így történt, mert az ott élő szívélyes magyar emberek is kaphattak ízelítőt a muzsikámból, s mondhatom, hogy a zene lenyűgözte őket. Konkrétan, 1993. november 2-án volt az, hogy nem jöttem vissza, és három évig haza se látogattam. Majd ezután megtört a jég, visszatértem Újvidékre, s azóta minden évben rendszeresen hazalátogatok.

–Tudott angolul, amikor kiment?

– Nem tudtam, iskolába kellett járnom, még most is járok egy könyvklubba, hogy tökéletesítsem a nyelvtudásomat, bizony nem volt könnyű, 40 éves fejjel új nyelvet befogadni, felfogni, megtanulni. Nagyon sokat kellett dolgoznom. Talán nagy bátorság kellett ehhez, de mondhatom hatalmas segítséget nyújtott a férjem, Sándor.

–Róla mit tudhatunk?

– Neki köszönhetem, hogy otthonosan érzem magam Ausztráliában. Hogy hasznosítani tudom magam ott is, és hogy előreléptem. Egyébként óbecsei születésű, 35 éve vándorolt ki 19 évesen Ausztráliába, vállalkozást vezet, festő és dekorációs cége van, ügynökségeknek dolgozik, lakásokat dekorál és én is szívesen dolgozom vele, válogatom a színeket, intézem a könyvelést és a bankos ügyleteket, sokat segítek, mert megszerettem ezt is.

–Gyakran fellép ott kint is?

– Amikor kikerültem, nagyon sokat voltam színpadon, rengeteget szerepeltem, most már egy kicsit visszafogottabban, de épp novemberben készülök egy ausztráliai körútra. Az ilyen fellépések alkalmával mindig kihívatom Budapestről Jankovics Józsefet, hogy együtt adhassunk elő operettekből és musicalokból részleteket. Egyébként a pályám során legtöbbet a Csárdáskirálynőből adtam elő áriákat, dalokat és Lehár FerencVíg özvegyéből is elég sok részletet énekeltem már az eddigiek során.

http://www.magyarszo.com/hu/2010_10_22/tarkavilag/59211/