Somlóhegyi borocska

Somlóhegyi borocska, meg csókos ajkú menyecske,
Egyebet én nem kívánok, szebb már úgyse lehetne.
Leballagok a pincébe, tapogatok a sötétbe', barátom!
Mindig csak az üveg száját, meg a babám piros ajkát találom.

Somlóhegyi jó borocskát szereti a menyecske,
Azon nyomban észreveszi, ha vízzel van keverve.
Édes csókkal borért fizet, dehogy iszok hideg vizet ebédre,(hát)
Add oda a lopótököt símogató, cirógató kezébe!

Húzd csak prímás

Friss csárdás
(Bicskey Dániel – Babos Károly)

Húzd csak prímás ezt a csárdást, ne kíméljed, a vonódat most tedd rá!
Hadd mulassak, hadd felejtsem, hogy a legény valamennyi csalóka, csapodár.
Egy se kényes, csókra éhes, belesimul a karomba, úgy várja,
Hogy a szívem elepedjen, másik férfit ne keressen; őt szeressem szívből igazán.
Nem bánja, ha belehalok, de bizony én nem akarok, mert a prímás ma nékem muzsikál.

Hej, a férfi furcsa szerzet, a szemével másra nevet, míg ölelget.
Mér' siratnám, hogyha megcsal jön egy másik, aki majd csak megvígasztal.

Húzd csak prímás ezt a csárdást, ne kíméljed, a vonódat most tedd rá!
Hadd mulassak, hadd felejtsem, hogy a legény valamennyi csalóka, csapodár.
Egy se kényes, csókra éhes, belesimul a karomba, úgy várja,
Hogy a szívem elepedjen, másik férfit ne keressen; őt szeressem szívből igazán.
Nem bánja, ha belehalok, de bizony én nem akarok, mert a prímás ma nékem muzsikál.

Kovács Lajos-Bicskey Dániel

A bor himnusza

A bornak lelke van, és felszáll a gyöngye,
Vedelni nem szabad, mert ledönt a földre,
Tiszteld a hegy levét, a fényt, a napsugárt,
Kortyonként megrágva, lassan, úgy meg nem árt.
Kevéssel érd be, dalra úgy fakadj,
Igyál, igyál, de ember maradj!

Diófa árnyat ad, a kancsó körbe jár,
Dalolni, sírni fogsz, mire a Nap lejár,
S mikor az éjszaka ráborul a tóra,
Elfogy a könnyed és elhalkul a nóta...
Jön majd egy új nap, és dalra úgy fakadj:
Szeresd a bort, de ember maradj!

Azt mondta a nagyapám

Azt mondta a nagyapám,pedig már
A nagyapám százkilencven éves.
Az a rendes iparos, aki mindig
Italos, és sohasem részeg.
Mester ember otthagy csapot-papot,
A kocsmába tölti el az egész napot.
Jól mondta a nagyapám, pedig hát
A nagyapám százkilencven éves.

Rögös út az élet útja, nem könnyű azt végigjárni;
Szerelemre, boldogságra egymagunkban rátalálni.
Senki nem vár vadvirággal, jó volna a boldogsággal találkozni végre...
Nem tudhatjuk meddig megyünk, hol van az út vége.

Elrepülnek mind a gólyák őszidőben messzi tájra;
Beszélgetnek fönn az égen, mindegyiknek ott a párja.
Párosával könnyebb szállni, jó szerencsét nem kell várni, társat kell keresni...
rögös úton mindig könnyebb kézenfogva menni.

Nem ígértem soha néked örök boldogságot...
Amióta elhagytalak, egymagamban járok.
Sose mondtam, hogy te maradsz az én mennyországom...
Nem volt más a mi szerelmünk, csak egy tűnő álom.

Bánat volt az útitársam, régen nem daloltam,
Annak, akit úgy szerettem, csak bolondja voltam.
Nálad én csak azt a régit próbáltam temetni, (de)
Azt a rosszat nem akarom, nem tudom feledni.

Fergeteg dúlt, vihar tombolt, letarolt sok tarka vadvirágot.
Villám sujtott, s földre döntött, száz esztendős büszke vén akácot.
Lombja vesztett koronája szomorúan bámult fel az égre.
Nem zöldel már új tavasszal életének mindörökre vége.

Ne szomorkodj vén akácfa egyszer úgy is elmúlik az élet.
Nem hiába éltél eddig vannak akik elsiratnak téged.
/:Melengető fészket adtál annak a sok reszkető madárnak.
Talán könnyebb az elmúlás, annak aki csak jót adott másnak.:/