Köszönjük Levente,hogy feltöltötted a klubba is.
Notas üdv.Cilike.

Előzmény

Válasz

Kosztolányi Dezső A mi nótáink(Folytatás4)


Tanulmányom zárószakaszában kifejteném azt is, hogy mennyire becses ez a világnézeti és bölcseleti egység, s hogy szinte az elveszett iráni-hun mondakört pótolja számunkra. Valóban mindnyájunkat egy titokzatos, szinte regei viszonyba hoz egymással. Lehetek bárhol a világon, északon, a ködben egy kis norvég gőzösön is, mihelyt rábukkanok egy magyarra, más híján azonnal elbeszélgethetek vele például Csicsónéról és három különös lányáról, mint közös ismerősünkről, akárcsak két francia Madame de Maintenonról, vagy két német Brunhildáról és a walkürökről, vagy két amerikai a legújabb hollywoodi mozicsillagokról. Nem is szabad ezt fitymálni vagy megvetni. Vitatkozhatunk arról, hogy nótáink művészi értékek-e vagy sem. De hogy ez a hangulati közösség érték, arról nem vitatkozhatunk. Nem ismerjük önmagunkat. Az idegenek, akik közénk jönnek, elsősorban nótáinkat veszik észre. Bíznunk kell abban, hogy ítéletük helyes. Arcunkat sem a szemünk tükrén látjuk meg, hanem egy tükörben, egy idegen üvegdarabban.


Pesti Hírlap, 1933. január 8.

Válasz

Kosztolányi Dezső A mi nótáink(Folytatás3)

Vidámra fordítjuk a szomorút, a vidámat szomorúra. Dölyfösen megvetjük azt, ami fontos, és haláloskomolyan vesszük, ami nem fontos. Az ősi jelképekből – a borból, a búzából, a szerelemből – holmi parlagi bölcselet körvonali alakulnak ki. Ez a bölcselet gyakran túlontúl érzelmesnek látszik, de nem az, s gyakran anyagiasnak is látszik, de akkor talán a legérzelmesebb. A régi szerető, aki hajdan piros csizmát viselt, azért kénytelen mezítláb járni, mert tisztelője megvonta tőle anyagi támogatását, de ebben a kissé vaskos s kétségtelen udvariatlan megállapításban mennyi hódolat van, mennyi csók és mennyi új piros csizma ígérete. Kimutatnám, hogy egy ilyen nóta hallatán mindannyian, akik e csillagok alatt növekedtünk, egyetértünk, és pontosan egyet érzünk is. Ez a mi iskolánk, és ez a döntő a mi regényes életszemléletünkre. Mindegy, hogy hány egyetemet végeztem és hol, nekem az igazi mulandóságot csak az a három sor érzékelteti meg, mint itt bárkinek, hogy „Szép asszonynak, jónak, Büszkén járó lónak Kár megöregedni” – s ez jut eszembe először és nem Horatius és nem a Carpe diem! Olykor sivár környezetbe kerülök, olyan emberek közé, akikkel egyetlen közös élményem, olvasmányom nincsen. Nem is tudok velük társalogni. De ha ezekkel esete benyitok egy vidéki étterembe, s ott a cigány a Sárga cserebogár-t húzza, már egyek vagyunk. Helyeslem, hogy abban a katonanótában, amelyikben a leány haja a jobb válláról a bal vállára göndörödik, olyan lassan megy végbe ez a felettébb egyszerű folyamat, hogy néha egy negyedórába is tart, míg végre-valahára megtörténik. Az se fordult még elő, hogy mikor részeg iparosok és sápadt díjnokok verték az asztalt, mit árva férfilázadók, és bömböltek, hogy nekik „olyan asszony kell”, csak a legcsekélyebb különvéleményt is jelentettem volna be ez ellen, akár a jó modor, akár az irgalom nevében, hiszen nekem is csak olyan asszony kell, aki felkel, ha százszor is beteg, s megfőzi vacsorámat. Ez a testvéri kapocs széttéphetetlen közöttünk.

Válasz

Kosztolányi Dezső A mi nótáink(Folytatás2)

Valóbbak a valónál ezek az alakok. Emlékszem, mikor évekkel ezelőtt Pápára vetődtem, s az ottani kollégiumban műveltségünk nyomdokait bámultam, és Petőfi, Jókai szárnypróbálgatását olvasgattam egy önképzőköri díszkönyvben, állandóan izgatott az a gyerekesen együgyű, megfoghatatlan, de annál erősebb remény, hogy a pápai utcán, melyet azóta is „söpörnek”, meg fogom pillantani valahol a „tizenhat esztendős barna kislányt”, akit szilaj éjszakáinkon, viszkető jókedvünk rakoncátlanságában, tréfából „hatvankét esztendős barna kislánynak” csúfoltunk, noha tudtuk, hogy örökké tizenhat esztendős, és örökké a „regiment után ballag”, mert felette csodálatosan megállt az idő. Csodálatos világ ez. A nóták sorfoszlányai a gondolattársítások végtelen változatát keltik bennünk legkülönbözőbb helyzeteiben. Amit az iskolában tanultunk, felületes cafrangként fityeg rólunk. Ezek azonban mélyen belé vannak ágyazva kedélyünk televényébe, s ott csíráznak és sarjadzanak. Hányszor gondolom egy közönyös legyintéssel: „Gombház”, s hányszor mondom, vagy inkább érzem akaratlanul is, kétségbeesett levertségemben, amikor semmiféle európai remekíró nem elegendő lelkiállapotom kifejezésére, hogy „Megvirrad még valaha”

Tervezett tanulmányomban, melynek most csak szeszélyes vázlatát közlöm, tüzetesen elemezném az egyes nótákat, főképp azt a sajátos, külföldieknek merőben megfoghatatlan szertartást, ahogy mi mulatunk. Tévedés azt hinni, hogy a szövegek betű szerint hatnak reánk. A szövegek sokszor idegen ízűek, érzelgősek, semmi közük az igazi néphez, afféle regényes, álnépies hamisítványok, melyek a negyvenes években divatoztak. A lélek nem is olvad egészen beléjük. Felettük, vagy alattuk csapong, magasan, a szemlélődés fellegeiben, vagy mélyen lenn, a dévajkodás, a gúny, a fintor földszintjén. Maga a szöveg és a dallam nemegyszer ellentmond egymásnak. Mi is csak játszunk velük, kacéran és szemérmesen is.

Válasz

Kosztolányi Dezső A mi nótáink(Folytatás)

Hogy vannak és hatnak, az tagadhatatlan. Bölcsőnktől a koporsónkig kísérnek bennünket. Figyelhetünk rájuk elandalogva, vagy undorodva, mindegy: öntudatosan, öntudatlanul bennünk szunnyadnak. Egy magyarról, aki azzal kérkedik, hogy egy nótát se tud, végül mindig kiderül, hogy ugyanannyit tud, mint a többi. Én se sokat cigányoztam, hajlamomnál fogva pedig nemigen vonzódtam ehhez a népszínműi tárgykörhöz, mégis bátran állhatom a versenyt e tekintetben híres korhelyeinkkel, akik megannyi tükröt törtek össze, s megannyi nagybőgőbe belerúgtak. Köröttünk vannak ezek a nóták, nem védekezhetünk ellenük, a levegővel szívjuk magunkba. Majdnem azt merném állítani, hogy amint az ókori görögséget egy érzelmi és egy szellemi közösségbe forrasztották azok a dalok, melyeket rapszódjaik énekeltek Akhilleuszról és Hektórról, vagy a finnséget már évszázadokkal ezelőtt összekovácsolták a Kalevala akkor még töredékesen kóválygó versei, azonképpen minket is egybefűznek cigánynótáink, és egységet teremtenek közöttünk, akik egyébként olyan kevésben tudunk megegyezni. Úgy vesznek körül bennünket, mint valami monda, mint valami hitrege, mint valami vallásos áhítat, mely hatalmasabb nálunk. Ilyesmin nem uralkodhatunk értelmünkkel. Hiába tudjuk, hogy a zene néha gyarló, és a szöveg még gyarlóbb, mind a kettőt tartalmassá teszi a hagyomány kegyelete. Annyi élet itatja át őket, annyi elfajzott fájdalom és vidámság, annyi semmivé párolgott keserűség és féktelenség, annyi soha meg nem virradó duhaj éjszaka, annyit énekelték már mások, akik előttünk jártak, és ma nem élnek, annyit hallgattuk mi magunk is, talán már csecsemőkorunkban, amikor bölcsőnkben toltak el bennünket egy lakodalomra, hogy az, amit hallunk, sohasem elsőséges élmény, hanem azonnal emlék is az, amit érzünk mennyire nyúlik vissza lelkünk őskorába, mely felett köd és fény imbolyog. Így történik, hogy ezekből a nótákból egyszerre kilépnek azok az alakok, akik csak éppen oda vannak vázolva – vagy mázolva -, de bennünk születésünktől kezdve élnek, s nemzedékről nemzedékre öröklődnek, mint egy monda, hitrege, egy vallásos áhítat alakjai: a lány, aki az ormódi temetőben elvesztette piros bársonykeszkenőjét, a kondorosi öreg bojtár, a hetyke, fiatalságában őrjöngő, rokonszenves jogász, akit mindig agyon akarnak ütni, de hát sohase sikerül, és a jogász legnagyobb örömünkre kiugrik az ablakon.

Válasz

Kosztolányi Dezső A mi nótáink
Régóta tűnődöm azon, hogy tanulmányt kellene írni mulatós cigánynótáinkról, melyeket szakadatlanul muzsikálnak, dalolnak, fütyörésznek körülöttünk, s meg kellene vizsgálni, hogy mit jelentenek nekünk. Körülbelül tízezer ilyen nótánk van. Közülük százat valamennyien tudunk, dallamostul és szövegestül. Közönyös, hogy mit érnek ezek. Azzal se törődnék, hogy magyarosak-e vagy németesek, hogy népdalok-e vagy műdalok, vagy népies műdal-ok. Ezt döntsék el az avatott zenei tekintélyek. Korukat se firtatnám. Általában régibbeknek vélik, mint valóban. Vannak olyanok, melyek kétszáz évesek, s olyanok is, melyek alig ötven-hatvan évvel ezelőtt keletkeztek, noha úgy rémlik, mintha az idők kezdetétől itt zengtek volna. Ez szintén nem tartoznék a tanulmányom keretébe. Tanulmányom lélektani lenne, s csupán azzal foglalkoznék, hogy hatnak a nótáink az itt élő közösségre.

Válasz

Mottóm Kodály Zoltán gondolata: „Az ének szebbé teszi az életet, az éneklők másokét is”
Az ének számomra olyan, mint a napsugár, ÉLTET, MELEGÍT.
A magyar népdal, nóta ma is él, aki dalolja, tovább élteti ezt a műfajt, amely magyarságunk legszebb kifejezése.

Válasz

Kedves Klára! Én is ugyanígy gondolom!
Üdv: P.E.

Előzmény

Válasz

Hogy mit jelent?Azt nem lehet néhány szóval,mondattal kifejezni,Az érzelmi skálámon a legmélyebb bánattól a legnagyobb boldogságig mindent.

Válasz

nekem a magyarnota olyan mint a mindennapi kenyer nelküle nem vagy egesz nem hiaba mondjak kinek notaja nincs annak szive sincsen. bar minden magyar ember ezt erezne talan okkor nem itt tartanank. notaval mindent ki tudsz fejezni.sirni es nevetni tudsz egyarant. ezt erzni kell ehez magyar sziv kell.talan meg nem kesö hogy a fiatalok is megtanuljak legfökep megertsek mi az magyarnak lenni es azt nem szegyelni hanem büszke lenni ra.

Válasz